2. Fejezet: A baj nem jár egyedül
Jonghyun nehezen kászálódott ki az ágyból, aznap reggel. Az óra kattogása démonként kísértette őt, miközben álmatlanul forgolódott az éjjel. Nem jött álom a szemére, akárhogy is erőlködött. Az idomár tekintete beleégett az elméjébe, olyan volt akár egy izzó fémrúd, ami belülről perzseli szét a fejét. Furcsának tűnt, hiszen amikor Kibum szemeibe nézett, legelőször a fagy jutott róla eszébe.
Az óra tíz fele járhatott, mikor végre lement a konyhába reggelizni valamit. Ma már biztosan nem ment be az órákra, ami rossz fényt vethetett a tanulmányi eredményeire. De akkor, valahogy nem igazán foglalkoztatta őt. Mr Park szavai jártak a fejében. Az a világ, aminek akaratán kívül része volt, elképzelhetetlenül távol állt tőle. Egy olyan elrejtett, tiltott dolgnak volt a tudatában, amit emberi ésszel nagyon nehezen lehetett felfogni. Még ő maga sem szokott hozzá teljesen. De tudta, nem tartozik azok a személyek közé, akiket kiszolgált. Egy ember volt, egy fizikailag gyenge lény, a többi fajhoz képest.
Pont ezért nem is értette, mit akarhat tőle Kibum. Már a neve is furcsán dallamosan csengett.
A nap hátralévő részét a konyhában töltötte, folyamatosan újabb kávét készítve. A szemei egyszerűen le akartak csukódni, maguk mögött hagyva a valóságot, hogy az álmok végtelen mezején, hamis illúziókba rángassák Jonghyun-t. De a fiú ellenállt. Ellen akart állni. Nem lett volna jó ötlet kihagyni a találkozót az idomárral. Túl kockázatos lenne. Akármilyen erővel is bírhatott a szőke hajú fiú, Jonghyun biztos volt benne, hogy hatalmában állt az is, hogy megkeresse őt. És még nem igazán akarta farkascsemegeként végezni.
Ám ahogy a mutató hat felé közeledett, egyre bizonytalanabb lett magában. Mi van, ha ez az egész csak egy csapda? Ha Kibum valójávan valami szörnyű dologra készült? Meg merje kockáztatni, hogy elmegy? Vagy inkább ne jelenjen meg a megbeszélt címen?
Tik-tak.
Az idő hírtelen gyorsult fel, a mutató sebesen rótta a köröket, de Jonghyun még mindig az összehajtogatott papír tartalmát nézegette. Maga a cím is rendkívül titokzatosnak tűnt a számára, habár könnyen meglehet, hogy csak beképzeli magának a dolgot.
De indulnia kellett. Nem halogathatta tovább. Összehajtogatva a papírt, Jonghyun a zsebébe süllyesztette azt, majd felvéve fekete kabátját és cipőjét, kilépett az ajtón, gondosan bezárva azt maga mögött. Kint hűvös volt az idő, és feltűnően száraz. A szél pirosra csípte a barna hajú fiú arcát. Az ég rózsaszínben fürdött, ahogy a nap lassan a horizont mögé kúszott.
Nyolc óra volt.
Jonghyun ott állt, a megbeszélt hely bejáratánál, ami egy régi mozi volt.
A kopott felirat, a valaha csodaszép épület nevét hírdette. A betört üvegfalak mögött néhol szétszakadt, filmplakátok halmozódtak fel, az egykoron díszes kapu, most az idő vasfogaitól megtépázva őrizte hűségesen még mindig, a bezárt helyet. A jegypénztár kabinjának üvege már rég betört, a "zárva" tábla pedig ott lógott megporosodva az elején.
Jonghyun-t kirázta a hideg az épülettől. Nagyot nyelve félre húzta a kaput, ami érdekes módon nem volt leláncolva, és becsukva maga után azt, besétált a beltérbe.
A moziban főként a bordó szín dominált, s az ablakon beszürődő halovány fény volt az egyetlen, ami megakadályozta a korom sötétséget. A mozi aulájában szakadt bőrgarnitúrák, rozoga kávéasztalok, és egy hosszú, gyönyörűen megmunkált fekete mahagóni pult volt. A pult egykor büfének szolgálhatott, de a berendezésnek már hűlt helye sem létezett, csak a kopott tapéta maradt ott, mintegy jelkép, hogy valaha állt ott valami. Jonghyun nem sokat időzött itt, rögtön elindult az egyetlen vetítőterembe, ahova a romok még engedték a belépést, és nem barikádozták el az utat.
A moziterem hatalmas volt, háromszor akkora vászonnal, mint amekkora a mostani modern mozikban vannak. A hely leginkább egy színházra hasonlított, az arany díszítéssel, és a nyugatias stílusú, hatalmas üvegcsillárral. Legalábbis ennyi volt az, amit a beszűrődő fény látni engedett.
Jonghyun összerezzent, ahogy hírtelen kuncogást hallott, közvetlen a háta mögül, s megfordulva, egy jéghideg szempárral találta szemben magát.
Kibum szórakozottan vizslatta halálra vált arcú fiú valóját, ahogy elegánsan karba tette a kezeit.
- Nem késtél, ennek örülök. Már azt hittem, hogy más eszközökhöz kell majd folyamodnom. - mondta a fiú, mire Jonghyun-t kirázta a hideg, de próbálta megőrizni a nem létező határozottságát.
- Ne húzzuk egymás idejét, idomár! Miről akartál velem beszélni? - kérdezte Jjong, s hangja a helyzet ellenére, meglepően keményen hangzott, mégis, ezzel csak egy újabb kuncogást idézett elő a szőkéből.
- Milyen elfoglalt valaki. - mondta Kibum, de szinte azonnal komolyra váltott a hangja. Döbbenetes volt látni, hogy mennyire mesterien tudta változtatni a hangulatát a szőke, egyik pillanatról a másikra. - De rendben, akkor térjünk a tárgyra. Ott kell hagynod, az Alvilágot. - most Jonghyun-on volt a sor, hogy gúnyos hangon felnevessen.
- Ezt ugye te sem gondoltad komolyan?! - kérdezte Jjong még mindig nevetve, ám az idomár komoly tekintete hamar elűzte a jókedvét.
- Kérlek ne vedd tréfának a dolgot, Jonghyun! El sem tudod képzelni, hogy mekkora veszélyben vagy. - a barna hajú erre a kijelentésre hírtelen elkomorult. Nem volt kedve most már nevetni. A helyzet koránt sem volt olyan szórakoztató.
- Ugyan kérlek... - forgatta meg a szemeit Jjong. - Egy rakás emberfeletti, életveszélyes valamikkel vagyok körbe véve nap mint nap. Azzal, hogy életveszélyben vagyok, nem nagyon mondtál újat.
- Még mindig nem érted a helyzetet, igaz Jonghyun-ah? - sóhajtott lemondón Kibum, megforgatva macskaszerű szemeit. - Rendben akkor elmagyarázom. A falkák mind téged akarnak... A bőröd, a véred illata... A tested melege... A bódító emberi kisugárzásod... Megőríti őket. Te nem ebbe a világba tartozol. El sem tudod képzelni mekkora kavalkádot okozol azzal, hogy ismered a tiltott világot, az emberen túli lényeket, a titkaikat, a kilétüket. Ha nem hagyod el időben az Alvilágot... Nem lesz lehetőséged élve távozni onnan. - Kibum szavai elgondolkoztatták Jonghyun-t. A helyzet komolysága, illetve a veszély kesernyés íze komolyan meghökkentette de... Nem rémült meg tőle. Valahogy az elejétől sejtette, hogy valami ilyesmi lesz a vége, azóta, mióta elvállalta a munkát. Akkoriban a megüresedett, jól fizető álláslehetőség remek ajánlatokkal kecsegtetett a számára, így nem érdekelte a szerződés sem, amit a munka kezdése előtt aláírattak vele. Szüksége volt a pénzre, hogy elköltözhessen a szüleitől, és emellett egy olyan helyet keresett, ami mellett tanulni is tudott.
Érdekes módon mégsem lepte meg annyira a dolog. Sokkal inkább az érdekelte, hogy...
- Téged viszont miért érdekel, hogy mi lesz velem Hyung? - kérdezte, átható pillantást vetve a szőkére, aki pár pillanat némaság után, drámaian felsóhajtott.
- Őszinte leszek veled Jonghyun-ah. Azért akarlak megvédeni mert... - nem tudta befejezni a mondatot. A hatalmas üvegcsillár hatalmas morajjal hullott a nézőtérre, és csak Kibum jó reflexeinek volt köszönhető, hogy időben ellökte magukat alóla. A mennyezet beszakadt, a hatalmas lyukon keresztül hét ismeretlen személy szökött be, körbe állva a két fiút.
- A kurva életbe. - sziszegte Kibum, bosszús hangon, rögtön talpra állva. Szemei égszínkéken izzottak, jobb keze körül rejtélyes jég színű lángok keringtek.
- Mi történt? - kérdezte Jonghyun ülő helyzetbe tornázva magát. Lábába erős fájdalom nyillalt, combjából az üvegcsillár egyik darabja kandikált ki. A bíbor színű nedű átitatta a nadrágját, és Jjong érezte, ahogy sérült végtagjában lüktet a vér. Össze szorítva fogait igyekezett visszatartani fájdalmas nyögéseit, ahogy a lába zsibbadni kezdett.
- Vámpírok. - ennyit mondott Kibum.
A helyiségben elszabadult a pokol. Kibum igyekezett felmérni a hátrányaikat. Hét az egy ellen arány, hármas szintűek, B kategóriások. Nem is olyan rossz. Egyedül könnyen elbánt volna velük csakhogy... Most Jonghyun-t is meg kellett védenie.
A lángok tűzként csaptak ki a kezéből, jellegzetes égett szagot, és füstöt hagyva maguk után, egy-egy sikertelen próbálkozáson kívül, elpusztítva a támadóikat. Kibum gyors volt, és rendkívül jól képzett. Tehetsége volt a harchoz, és az energia felhasználásához, ráadásul kiemelkedő képességei voltak a többi idomárhoz képest. Éppen ezért, normális esetben pár hármas szintű B kategóriás vámpír nem igazán volt számára kihívás, de most nem küzdhetett meg velük.
Menekülnie kellett, biztonságos helyre vezetve Jonghyun-t.
Hírtelen, egy tompa puffanást hallott közvetlen a háta mögül. Kibum ahogy megfordult, elkerekedtek a szemei. A földön az egyik vámpír feküdt, hátában egy üveg darabbal, ami közvetlen átszúrta a szívét. A szőke hajú ezután Jonghyun-ra nézett, aki féllábon egyensúlyozva figyelte a földön fekvő támadóját.
Tehát ha jól sejti... Jonghyun most... Megmentette őt?
Ez annyira hihetetlennek tűnt, annyira abnormálisnak, mégis annyira... Lenyűgözőnek. Egy ember végzett egy vámpírral, ráadásul azért, hogy megvédjen egy idomárt.
Normális esetben az esetek többségében az emberek fel sem fogják, hogy mi történik velük, mire vámpírok áldozatává válnak.
És itt volt, ő. Ez a feledtébb érdekes fiú, aki simán, kertelés nélkül végzett egy vérszívóval, ráadásul úgy, hogy ő maga megsérült. A helyzet apszurdumát mondjuk valamelyest kompenzálta az is, hogy Jonghyun nem először látott már vámpírt, és pusztán szerencséje lehetett, hogy pont a szívén találta el. Mégis, a tényeken ezek nem változtattak.
Egy ember, megölt egy vámpírt.
Kibum eleinte kételkedett Minho-ban, és abban, hogy van valami különleges a barna hajúban de most, ahogy így elnézte őt... Teljesen megértette a mágust.
Ám nem volt jelenleg több idejük, Kibum-nak cselekednie kellett. Hátára kapva Jonghyunt, Key igyekezett vigyázni a fiú sérülésére, miközben egy könnyebb technikát alkalmazva, eltűntette magukat, hogy aztán a saját házában teremhessenek.
Jonghyun-nak levegőt venni sem maradt ideje, így mikor ismét megjelentek, köhögve próbált fellélegezni.
Kibum amilyen gyorsan csak lehetett, lefektette őt a nappaliban lévő fehér garnitúrára.
- Ne haragudj, elfelejtettem mondani, hogy teleportálás közben, ne vegyél levegőt! - mondta a szőke hajú, majd leguggolva a bútor mellé, szemügyre vette Jonghyun sebét.
- Elég csúnya. - jegyezte meg, majd megérintve az üveg darabot, a felszisszenő Jonghyun-ra emelte tekintetét. - Szorítsd össze a fogaidat! Ez most fájni fog. - azzal egy hírtelen mozdulattal, kirántotta az oda nem illő darabot a barna hajú húsából, aki öklére harapva próbálta elfolytani az üvöltését, ahogy a fájdalom szétterjedt a lábában. Kibum nem vesztegetve az időt, a fiú fölé hajolt, és egy csókot nyomva a homlokára, Jonghyun-t rögtön el is nyomta az álom, hogy a szőke hajú, nyugodtan el tudja látni a sérülését. Neki is látott, gondosan lefertőtlenítve azt. Egy emberen nem alkalmazhatott gyógyító bűbájt, az túl kockázatos lett volna. Kénytelen volt saját kezüleg ellátni a sebet, miközben a bejárati ajtaja kinyílt, s a magas, barna hajú fiú lépett be rajta.
- Hogy alakult a helyzet, Kibum? - foglalt helyet a vendég az üresen maradt fotelben, miközben szemeivel végig pásztázta az alvó Jonghyun-t.
A szőke hajú elmosolyodott, ahogy befejezte az utolsó öltést, a fiú lábán.
- Minden a terv szerint halad, Minho...
